Lőcsei evangélikus temető - a szepességi baráti kör honlapja

 Egy lőcsei polgárcsalád két generációjának egy-egy tagját szeretném bemutatni, néhány családi fotográfiával illusztrálva. Eltekintek az elődök és a nagyszámú oldalági rokon ismertetésétől, fókuszálva apa és leánya életének néhány mozzanatára.

Rád by som predstavil dve osoby z jednej levočskej meštiackej rodiny a ilustroval prednášku niekoľkými pôvodnými fotografiami.  Nemienim sa zaoberať ďalekosiahlými príbuznými vetvami, sústredím sa na otca a dcéru, a na niekoľko údajov z ich života

Hajnóczy R. József (1854. Derecske -1931. Lőcse). Eredeti neve Zák Rajmund;

Hajnóczy Raymund József, narodený 1854, v Derečke, zomrel 1931 v Levoči. Jeho pôvodné priezvisko je Zach (Zak) Raymund 

Zák (Zach) Károly és Hajnóczy Lujza fia. 1884-ben a család fiágon kihalni látszott (édesanyja és annak nővére nem tudott az elszármazott pozsonyi és bécsi ágakról), ezért rávették Rajmundot, hogy felvegye édasanyja családi nevét.

 Raymund je synom Karola Záka a Lujzy Hajnóczyovej.  V roku 1884 sa zdalo, že rodina Hajnóczyova, keďže nemá potomkov mužského pohlavia, vymrie,  - nevedeli o bratislavskej  a viedeňskej vetve,- nahovorili Raymunda, aby používal matkino priezvisko.

 Felesége, Marcsek Eugenia (1855. Késmárk – 1939. Lőcse), aki

 Tu je jeho manželka, rod. Marcsek Eugénia ( 1855 Kežmarok,  1939 Levoča) Volali ju Ženy néni

Marcsek János és Wittenberger Auguszta Karolina lánya

 A felnőttkort megért négy Marcsek gyerek közül kettő, Aladár és Anna (később Schermann Sámuelné, az én nagyanyám).

 Dvaja zo súrodencov, ktorí dosiahli dospelosť,  Aladár a Anna, pozdejšie Anna Schermannová (manžel Samuel), moja babička

 Marcsek Jánosné Wittenberger Karolina 70. születésnapján, 1901-ben Késmárkon, 4 gyermeke, azok házastársai, és 17 unokája társaságában.

 Pani Karolina Marcseková, rod. Wittenbergerová, na oslave svojich 70  narodenín ( manžel je Marcsek Ján) v spoločnosti svojich 4 detí a 17 vnúčat

 Hajnóczyék 25. házassági évfordulóján készült csoportkép, 1906-ban.

Skupinová fotografia z osláv striebornej svadby Hajnóczyovcov z roku 1906. 

A család Lőcsén a Körtér nyugati oldalának utolsó lábasházában lakott, melynek falai két méter vastagok, és az árkádok, melyekre épült, 1530 óta állnak a lábukon. (Éppen abban a házban, ahol ez az előadás elhangzik.)

 Rodina bývala v krajnom arkádovom meštiackom dome na námestí, múry tohto domu sú ccca 2 m hrubé a stĺpy arkád boli postavené v roku 1530. Práve v tejto budove je naša dnešná konferencia s touto prednáškou.

 Édesapám emlékiratából idézek:

         „Mintaszerű családi élet zajlott a körtéri öreg lábasház első emeleti lakásában, mely házban egyúttal a tanfelügyelőség hivatali helyiségei is szállást kaptak. Mi, Schermann gyerekek, gyakran voltunk vendégei a  Hajnóczy családnak, s mindig megilletődéssel figyeltük azt a föltétlen tekintélyt, amit a szülők gyermekeik előtt élveztek.

         Rajmund bácsit 1888-ban kinevezték Szepes vármegye tanfelügyelőjévé, akkor költözött a család –már 4 gyerekkel – Lőcsére.Kiterjedt közéleti tevékenységet fejtett ki. Sok kulturális egyesületben vitt      vezető szerepet: így a Szepesmegyei Történeti társulat titkára, a Szepesi Lapok főszerkesztője, a háború után a kisebbségi magyarságnak haláláig erőssége, bátor szószólója. Jó szónok, híres adomázó, szerette a társas vacsorákat, mulatozást, de munkájában lelkiismeretes, pedagógiai kérdésekben alaposan tájékozott volt. Munkáját kir. tanácsosi címmel ismerték el.     Hajnóczy József radikális beállítottságú volt  (szabadkőműves is), nevét tüntetőleg  ci végződéssel írta, gyermekei később visszatértek az előkelőbb alakhoz.”

 Citujem z otcových spomienok:“ V byte na prvom poschodí arkádového domu rodina žila úplne príkladným životom. V tom istom dome sídlil školský inšpektorát. My deti rodiny Schermann, sme boli často na návšteve u rodiny Halnóczyovej a obdivovali sme tú bezpodmienečnú úctu, ktorou  boli rodičia oblopení zo strany svojich detí.“

Strýka Raymunda v roku 1888 vymenovali za školského inšpektora v Spišskej župe, vtedy sa nasťahovala rodina už so 4 deťmi do Levoče. Strýko mal rôzne funkcie v spoločenskom živote, v mnohých kultúrnych organizáciách mal vedúce postavenie: bol tajomníkom Historickej spoločnosti Spišskej  župy,Hlavným redaktorom Spišských novín, po vojne bol pevným pilierom a odvážnym rečníkom maďarskej menšiny. Bol dobrým rečníkom, štedrým donátorom, rád usporadúval večerné pohostenia, aj zábavu, ale v práci bol veľmi svedomitý, v problémoch pedagogiky bol fundovaný. Za jeho činnosť dostal kráľovské vyznamenanie. Jozef Hajnóczy mal radikálne názory, bol aj slobodným murárom, svoje priezvisko písal obyčajne le koncovkou ci, no jeho deti sa potupne vrátili k pôvodnému, predsa vznešenejšiemu tvaru „czy“.

 1921-ben, a 40. házassági évfordulón készült csoportkép, már menyek, vők és unokák is szerepelnek rajta.Tíz gyermekükből hét érte meg a felnőttkort, és alapított családot.

Táto skupinová fotografia je z roku 1921, zo 40. výročia uzavretia ich manželstva, sú na nej už nevesty, zaťovia,  vnuci a vnúčky. Z ich desiatich detí dosiahli siedmi dospelý vek, a založili rodinu. 

Ismét apámat idézem:

         „Rajmund bácsi szertartásosan tisztelte Zseni nénit – ahogy mi hívtuk őt – minden ebéd vagy uzsonna után felállt, odalépett hozzá, és kezet csókolt neki. Házasságuk negyvenedik évfordulójára (1921. júl. 27.) írta Rajmund bácsi ezeket a meghatóan szép és igaz sorokat:

Opäť citujem z otcových spomienok: „     strýko Raymund si veľmi , až ceremoniálne vážil svoju manželku Ženy néni, - tak sme ju volali -, po každom obede, či olovrante pristúpil k nej, a pobozkal jej ruku. Na oslavu štyridsiateho výročia ich svadby (27. júla 1921)  zložil veľmi peknú a pravdivú báseň 

.  ...és még további három versszak.”

 a podobným tónom ďalšie štyri verše.

 A házaspár 1929-ben, amikor Rózsa lányuk, férje, Germanus Gyula oldalán Indiába utazott, s édesapját utoljára látta.

Manželia v roku 1929, keď ich dcéra po boku svojho manžela Gyulu Germanusa odchádza do Indie,vtedy videla Rózsa otca posledný krát. 

 A Hajnóczy család tíz gyermekéből a hatodik, Rózsa, 1906-ban és 1910-ben

 Z desiatich detí Hajnóczyovej rodiny šiesta ja Rózsa

 Rózsa, és legjobb barátnője, a vele egykorú unokatestvér, Schermann Sári, apám nővére.(A két anya, Marcsek Eugenia és Anna testvérek.)

Mivel Sári Iglón lakott, az évi néhány személyes találkozáson kívül, levelek útján tartották egymással a kapcsolatot. Rózsa leveleiből közel száz maradt meg családunk birtokában. Az első képeslap nyolc éves korukból való, kezdetben a gyerekkor, az iskolai témák, majd a házimunka (főleg a horgolás, hímzés, staffírung-készítés) és szórakozás (tenisz, korcsolya, szánkó, kirándulás, színház, bálok, udvarlók) a levelek témája.

 Rózsa a jej najlepšia priateľkaa rovnako stará jej sesternica,  schermann Sári, otcova sestra.  Dve matky  tých sesterníc sú sestry, Eugénia a Anna Marcseková. Keďže Sári žila vo Spišskej Novej Vsi, okrem niekoľkýchnávštiev si často dopisovali.Z Rózsiných listov má naša rodina asi 100.Prvá jej pohľadnica je z obdobia, keď mala 8 rokov,ďalšie listy s témami z detstva, o školských udalostí, pozdejšie píše o domácich a ručných prácach, o vyšívaní a príprave vena, o rôznych zábavách, športe, tenise, o korčulovaní, výletoch, divadle, plesoch. Aj o dvoriacich mládencoch.

 1918-ban Rózsa férjhez ment Germanus Gyula orientalistához, aki a török és arab nyelv tanára volt a Magyar Királyi Keleti Akadémián, és vele Pestre költözött.

 V roku 1918 sa Rózsa vydala za orientológa Gyulu Germanusa, on bol profesorom tureckej a arabskar reči na Maďarskej kráľovskej Orient. Akadémie a s ním sa presťahovala do Budapešti.

 A már látott 1921-es családi csoportképen már ott látjuk Rózsa mellett Germanus Gyulát is.

 Na skupinovej rodinnej fotografiiuž vidíme Gyulu Germanusa

 1929-ben Rabindranath Tagore, Nobel-díjas költő meghívta Germanus Gyulát Indiába, hogy a vezetése alatt működő santiniketani egyetemen szervezze meg az iszlám történelem és irodalom tanszéket, és legyen annak első professzora. A Santiniketan szó azt jelenti: a béke hajléka – szanszkrit nyelven. „A békét csak a tudás adhatja meg.” (Tagore).

 V roku 1929 pozval Rabindranath Tagore, básnik ocenený Nóbelovou cenou Gyulu Germanusa do Indie, aby na jeho univerzite v Santiniketane založil katedru islamských dejín a literatúry,  a aby bol prvým profesorom tejto katedry. Názov univerzity „Santiniketan“ znamená „Domov mieru“ v sanskritskej reči,  lebo mier zaručuje získanie vedomostí (Tagore)

 A férje oldalán Indiában eltöltött három év élményeiről, naplójegyzetei alapján, Hajnóczy Rózsa nagyívű, a valóságot regényes elemekkel fűszerező, meghatározhatatlan műfajú könyvet írt, Bengáli tűz címen

Po boku svojho manžela prežila v Indii 3 roky, o týchto zážitkoch napísala denníkovou formou upútajúcu knihu „Bengáli tűz“  – Bengálsky oheň (alebo B. žiara)

 Az 1943-ban megjelent kötetet díszítő rajzok a Tagore 70. születésnapjára barátai és tisztelői által Kalkuttában kiadott „Aranykönyv”-ből származnak

 Kniha bola vydaná v roku 1943, ilustrácie v nej sú prevzaté z tzv. Zlatej knihy, ktorú dostal R. Tagore na svoje 70. narodeninyod svojich priateľov a ctiteľov, kniha bola vydaná v Kalkute.

 A Bengáli tűz a készülődéssel és az otthonmaradottaktól való búcsúzással kezdődik. A pályaudvaron Zselka tanti sírva rimánkodik: „Roschen, Roschen, nem menj el!...”Az 1901-es családi képen láthatjuk Zselka tantit, Marcsek Aladárné Schréter Angélát, aki élete végéig sem tanult meg jól magyarul. Öregkorában pár évig nálunk lakott, lakbér fejében ő kezdett  engem németre tanítani. Ma is emlékszem az első leckére: aszobadaszcimmerazajtóditűrakályhaderófenazablakdaszfenszter...

Román Bengáli tűz sa začína prípravou na cestu a rozlúčkou na levočskej železničnej stanici, kde Tante Zselka narieka: Roschen Roschen, gehe nicht! Na rodinnej snímke z roku 1901 vidíme Tante Zselku, vedľa manželku Marcseka Aladára rod. Schréter Angelu, ktorá do konca života sa nenaučila správne maďarsky. Ako staršia pani, niekoľko rokov žila u nás, a namiesto nájomného ma začala učiť nemecky. Ešte dnes sa pamätám na prvú lekciu: izbadaszimmerdveredietürpecdasofenoknodasfenster...

Bengália forrósága, a civilizált európai számára gyötrelmesen sivár, igénytelen környezet és a higiénia hiánya elől nyaranta kellemesebb klímájú, magasan fekvő üdülőhelyekre menekült a házaspár.

Horúčava v Bengálsku pre civilizovaného Europana je krutá., prostredie je spustošené a 24 nedostatok hygienických možností ,  v lete unikli zo základne Univerzity na miesta s príjemnejšou klímou do hôr na sever. 

Indiából írt 13 hosszú leveléből nyomon követhető, hogy mi a tény, és mi az írói fantázia szülte regényes adalék könyvében.

Z trinástich obsiažnych listov manželského páru z Indie je možné rozoznať, ktoré čast knihy sú skutočnosťou a ktoré časti  sú vybájené, aby román bol pútavý

Indiából Rózsa nem csak a családtagoknak írt, de élménybeszámolóit rendszeresen közölte a Szepesi Hírlap is.

 Rózsa nereferovala z Indie jedine svojimi domov napísanými listami, ale aj  redakcii Spišských novín, ktoré pravidelne zverejňovali jej zážitky

 Santiniketanban érte őket a hír, hogy 1931. májusában, Lőcsén elhunyt Rózsa édesapja. A régi evangélikus sírkertben temették el, de síremlékét később átvitték az új temetőbe.

 V roku 1931 v Santiniketane sa dozvedeli, že milovaný otec Ruže zomrel. Pochovali ho v starom evanielickom cintoríne, ale jeho náhrobný kameň pozdejšie premiestnili do nového cintorína.

 1944 nyarán, a zsidóüldözések idején, férje biztonságát veszélyeztetve érezvén, nagy adag gyógyszert vett be, és az orvosok már nem tudták megmenteni. 1944 tavaszán, utolsó nekünk írt levelében gratulált apámnak, abból az alkalomból, hogy én megszülettem.

V lete, roku 1944, počas prenasledovania židovbála sa o život svojho manžela, a prehĺtla neprimerane veľkú dávku liekov, lekári už nevedeli zachrániť jej život. Ešte na jar v roku  1944 v jej poslednom liste gratulovala môjmu otcovi z príležitosti, že som sa narodil.

Fordította: Timcsák Sarolt